(folytatás)

A város – ahogy jelenleg is – regionális pénzintézeti központtá vált a kiegyezést követő években. Az említett Székesfehérvári Takarékpénztár létesítését követően az 1860-as évek végén jött létre újabb pénzintézet, a Székesfehérvári Kereskedelmi Bank, amely a későbbiekben az Osztrák-Magyar Bank székesfehérvári kirendeltségeként működött. A Székesfehérvári Kereskedelmi Bank vezetői hozták létre – 1872-ben – a Fejér megyei Takarékpénztárt. A XX. század első évtizedére alakult ki az a pénzintézeti hálózat, amely a polgári korszak további évtizedeiben is meghatározó volt. E struktúra az 1930-40-es években változott jelentősen a takarékpénztárak összevonása révén. Erre az időszakra visszaestek a kiegyezést követően alakult kölcsönös segélyzőegyletek, az újabb az 1920-as években, vagy azt követően létre jött pénzintézeti alakulatok pedig számottevő eredményt nem érhettek el.
Ugyancsak szükséges jelentősége folytán megemlíteni a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség IX. közgyűlését és az ennek keretében rendezett Országos Tűzoltószer Kiállítást, amelyen számos város és mintegy 183 tűzoltóegylet képviseltette magát.
A szakmai és politikai rendezvények között különös helyet foglal el, az egyházpolitikai harcok időszakában szervezett székesfehérvári katolikus nagygyűlés. Itt bontott zászlót 1894. november 17-én a Katolikus Néppárt. Szervezésében elsősorban gróf Zichy Nándornak és gróf Esterházy Miklós Móricnak, az egyházpolitikai ellenzék vezéreinek volt szerepe.
A társadalmi fejlődés az országos rendezvények és kiállítások teret adtak a városi sajtó kialakulásának. Az 1860-as években néhány időszaki media volt. Ezek közül jelentőséggel a Székesfehérvári Borász-csarnok bírt. Az ország első borászati szaklapja, amely 1862 és 1865 között jelent meg. A hetilapok későn, 1871-ben indultak. A város és a megye első társadalmi hetilapja, Székesfejérvár címmel látott napvilágot. A következő évben a városi főlevéltárnok szerkesztésében újabb hetilap indult. Ez azonban (Fejér megyei Közlöny) versenyképtelen volt, és hamarosan megszűnt. A dualizmus korszakának legjelentősebb heti, majd napilapja, a Székesfehérvár és Vidéke 1874-től jelent meg. A lap 3 és fél évtizeden keresztül a függetlenségi politika markáns megjelenítője volt. 1895-ben a Székesfehérvári Politikai Hírlapkiadó Rt. vásárolta meg, ezzel szabadelvű érdekeltségbe került. A függetlenségi politika, melynek társadalmi bázisa volt Székesfehérváron, 1896-ban a Székesfehérvári Hírlapot indította el.
Székesfehérvár a XIX. végén és a XX. század első évtizedében számos oktatási intézménnyel gyarapodott. A századfordulót követően 29 iskola – köztük az egyetlen felsőfokú intézmény, a papi szeminárium – ( gimnázium, reáliskola, felsőbb reáliskola, továbbá kereskedelmi, polgári, kereskedőtanonc, iparostanonc, gazdasági ismétlő iskolák és börtöniskola) működött. Székesfehérváron a legnagyobb intézményfenntartó a városi törvényhatóság volt, ellentétben Fejér megyével, ahol az oktatási intézmények többségét az egyház tartotta fenn. Az iskolák száma a következő évtizedekben is növekedett, e mellett a zsúfolt iskolák bővítésére is sor került. Az 1930-as években a város külső részein épültek alsófokú oktatási intézmények.
Ezzel párhuzamosan történt a szociális intézmények telepítése is. A korábban létrehozott árvaház, aggintézet, kórház és szanatóriumok – utóbbiak létesítését és működtetését alapítványok tették lehetővé – mellett javítóintézet és hadiárva intézet létesült.
Az 1900-as évek elejére alakult ki a modern város infrastruktúrája. Ennek ellenére Székesfehérvárt továbbra is az agrárjellegű városok között említették. Fejér megyével ellentétben – amelyet a nagybirtokok területi túlsúlya jellemez ebben az időszakban – Székesfehérváron egyetlen nagybirtok, a városi földvagyon volt, amelyet szinte teljes egészében kisbérletekben hasznosítottak. A városi tulajdonú földek a határ egynegyedére terjedtek ki. A középbirtok aránya elenyésző volt, ezzel szemben a földterület több mint fele kisbirtok volt. Székesfehérvár jelentősen eltért a szántóföldi kultúrák termesztése terén az országostól, különösen a gabonatermesztés alacsony, illetőleg a kapásnövények magas aránya miatt. A város határának mintegy felén kukoricatermesztés folyt. Ugyancsak jelentősen eltért az átlagtól a rét- és a legelőgazdálkodás. A rétek rendkívül magas arányát a legelők rovására érték el. Hasonlóan eltérő volt az országostól a szőlőtermelés, a szőlőkultúra megközelítőleg még egyszer akkora területen volt honos, mint az országos átlag. A székesfehérvári oltványtelepnek köszönhetően a filoxéra után a szőlőterület többségét amerikai alanyú oltványokkal telepítették be.
A dualista kori fejlődés során a város lélekszáma és belterülete minden korábbit meghaladó mértékben növekedett. Új városrész alakult a belterület keleti határán, a városfejlődés a XX. század 20-30-as éveiben is ebben az irányban folytatódott. A kiegyezést követő évtizedek tervszerű városrendezésének köszönhetően újabb intézményekkel, középületekkel gazdagodott a város. Az intézményi építkezéseket elsősorban a kincstár finanszírozta, jelentős építkezés indult a katonaság, a hadkerületi parancsnokság, valamint az állami hivatalok elhelyezése érdekében. Az építkezésekkel együtt járó rendezések a városképet jelentősen befolyásolták: parkokat, sétányokat, tereket alakítottak ki. Egyes hivatalokat ún. intézményi tömbben helyeztek el (rendőrség, bíróság, csendőrség, valamint a katonai épületek).
A városszépítést az 1868-ban létrehozott Szépítészeti Alap tette lehetővé, a város csinosításával a hatósági jogkörrel is rendelkező szépítészeti bizottság foglalkozott. 1873-ban bevezették a gázvilágítást, amelyet a századfordulón – először a város utcáin 1903. január 1-jén – villanyvilágítás váltott fel. Ezt megelőzően 1894-ben épült ki a Budapest–Székesfehérvár közötti telefonhálózat. A század első évtizedére elkészültek a vízmű és a vízvezeték hálózat tervei, amelyek a város utcaszabályozásával egy időben 1913-ban az I. világháborút megelőző évben valósultak meg. A nagyobbszerű terveket azonban a világháború megakadályozta, közte a városi villamosközlekedést.
A két világháború között tovább folytatódtak a kiegyezést követően meghonosodott kiállítások, rendezvények. A város 1922-ben országos hírű ünnepségek között emlékezett meg az Aranybulla kihirdetésének 700. évfordulójáról. Ekkor emlékoszloppal is megjelölték a bulla kihirdetési helyét, a Csúcsos-hegyen. (Az emlékoszlop a II. világháborúban semmisült meg.) A századforduló utáni kisebb megyei vásárokat, 1927. augusztus 13-28. között Országos Ipari, Kereskedelmi és Mezőgazdasági Kiállítás, Vásár követte.
Az I. világháborút követően tönkrement városi háztartás szanálása után, 1920 és 1930 között a városfejlesztést, többségében külföldi kölcsönökből finanszírozták. 1926-ban létesült az ország egyik legnagyobb jelenleg is működő rádióállomása. Az első átfogó városrendezési tervet is ebben az évtizedben készítették.
A fehérvári polgári szellem egyik legnagyobb alkotása azonban az 1938. évi Szent István év volt. Az ünnepi év előkészületei 1932-ben indultak meg. Ennek során főként a Belvárost érintő köztéri alkotásokat kell kiemelnünk, amelyek jelenleg is meghatározzák a belváros képét, tereinek hangulatát. Ezekben az években a történelmi belvárosban újabb tereket alakították ki. Az ekkor kialakított műemléki, művészeti program a helyi értékeket, adottságokat sikerrel ötvözte a város példátlanul gazdag történelmi múltjához. Az ünnepi év előtt – közel fél évszázados tervezést követően – építették, illetőleg alakították ki az új városházát. Ez alkalommal évszázadok múltán ismét országgyűlés színhelye lett a város. Ez volt a 48. székesfehérvári országgyűlés. A városháza udvarán tartott országgyűlés iktatta törvénycikkbe Szent István emlékét: „A székesfehérvári ünnepélyes együttes ülés egyetlen tárgya ama törvény megalkotása, amelyben a nemzet a keresztény magyar államot megalapító Szent István király emlékét megörökíti.” (1938.évi XXIV. törvénycikk 2. §.)
Az ünnepi év nem korlátozódott a város történelmi szerepének felidézésére és a politikai párhuzamok felvázolására, az ünnepség kulturális seregszemlévé vált. Az 1938. január 17-én megnyitott ünnepségsorozaton számos rendezvényre került sor, melyek között a vitézi avatás, a tanügyi kiállítás, Pacelli bíboros látogatása, a Nemzeti Művészeti Napok, az Országos Dalosvereseny, a királyi hamvak újratemetése, a Szent István szobor leleplezése, valamint a november 27. – december 4. között rendezett Országos Iparművészeti és Népművészeti Kiállítást emelhetjük ki.
Az évtizedes munka, alkotás során Székesfehérvár a törvényhatósági jogú városok élére emelkedett, minta-törvényhatóságként emlegették. Az ekkor megindult fejlődés azonban hamarosan megakadt, majd más irányba terelődött.
A II. világháborúban Székesfehérvár egyike volt a legtöbbet szenvedett magyar városoknak. A város környékén 1944. december 4-én kezdődtek meg a nagyobb katonai átcsoportosítások. A Margit-vonal védelmi rendszere, a várost környező községek ellen december 8-án indítottak támadást a szovjet csapatok. A harcok december 20-án a város határában zajlottak. Székesfehérvár bevételéért december 22-én indult meg a támadás, a következő napon már a szovjet csapatok birtokolták. A város visszavételéért a német és magyar csapatok a Konrád III. hadművelet keretében 1945. január 18-án indítottak támadást, ennek eredményeként január 22-én visszafoglalták. A dunántúli német ellentámadás kifulladását követően március közepén ismét a város közvetlen határában folytak a harcok, s bekerítése ellenére több napig, március 22-éig elkeseredett összecsapások színtere volt.
A három hónapig tartó katonai megszállás, a frontesemények következtében a város lakossága a felére zsugorodott. A város épületeinek egyharmada lakhatatlanná vált, a korabeli statisztikák szerint Székesfehérvár ez harmadik legtöbb kárt szenvedő város volt. A lakosság lassan eszmélt fel, az elmenekült polgárok is csak részben tértek vissza. Ezzel magyarázható, hogy a népesség csak az 1950-es évek elején érte el az 1944. évi lakosság számát.
A II. világháborút követő koalíciós időszakban mindkét választáson: az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon és az azt követő országgyűlési választásokon is a polgári pártokat jutatta országgyűlési mandátumhoz. 1945. november 4-i választáson a Kisgazdapárt szerezte meg az abszolút többséget, 1947 augusztusában a Keresztény Női Tábor a szavazatok 26%-ával nyert.
A várost 1950-ben a tanácsrendszer bevezetésével – a várostörténetben példátlan módon – a járási tanács fennhatósága alá rendelték. E kötelékből csak négy év múlva szabadult, ezt követően a megyei tanács felügyelete volt a meghatározó a járási jogú város életében.
Székesfehérvárt – a gazdaságtörténeti feldolgozások – a II. világháborút követően az intenzíven fejlődő ipari városok között tartották számon. Fejlesztése az 1950-es években az ipartelepítés és a struktúraváltás szempontjából azonban nem mondható kiemelkedőnek. A város fejlődését hátrányosan befolyásolta, hogy Fejér megye ezekben az években kétpólusú, majd két központú megyévé vált. Az országosan is kiemelt fejlesztés során Dunapentele (Dunaújváros) jelentős pénzforrásokat kötött le, és vont el a megyeszékhelytől. Az 1950-es évek fejlesztései, infrastrukturális és lakásépítési tekintetben jelentősen lemaradtak nem csak az igényektől, de a megye másik járási jogú városától (Dunaújvárostól) is.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc mozgalma Székesfehérvárott a diákság követeléseivel, tüntetéseivel vette kezdetét. A következő napok eseményeinek középpontjában is a tömegmegmozdulások vitték a fő szerepet, amelyhez az október 24-i sortűz következményeként a gyárak, hivatalok dolgozói és alkalmazottai is csatlakoztak. Az események további menetében a legjelentősebb mozzanat a Székesfehérvári Nemzeti Bizottság október 27-i megalakulása volt. Tevékenysége nem korlátozódott a megyeszékhely forradalmi eseményeinek irányítására, sőt Fejér megye határain is túl mutatott. E testület javaslatára hozták létre a Dunántúli Nemzeti Tanács mellett működő Dunántúli Forradalmi Katonai Tanácsot. A Székesfehérvári Nemzeti Bizottság megalakulásával egyidejűleg – az országban egyedülálló módon – hozták létre a város nagyobb üzemeinek egységes irányítására, a követelések és a munka összehangolása érdekében az Egyesült Munkástanácsot. E két testület a város teljes politikai és gazdasági irányítását magához vonta. Működésüknek köszönhető, hogy Székesfehérvár nem vált összecsapások színhelyévé. A forradalmi tömegmozgalom mederbe terelődött és konszolidálódott.
Az 1960-as években a városfejlesztés újabb irányokat vett, ennek során a felgyorsított központi beruházások nem csupán az ipar kiemelt fejlesztésére szorítkoztak. A település szerepkörének meghatározása későn 1971-ben történt meg, ekkor felsőfokú szerepkör ellátására kívánták tovább fejleszteni. A város fejlődését és fejlesztését hátrányosan befolyásolta, hogy régi konzervatív tradíciók jelképeként tekintettek rá. Hagyományaihoz való visszatérését jelentette az 1972. évi városi millenniumi ünnepség, majd az 1988. évi Szent István ünnepség. A város életében különös jelentőséggel bír az, hogy 1989 áprilisában megyei várossá, majd 1990. december 1-jén megyei jogú várossá nyilvánították.


A város határában található települések közül a legjelentősebb Csala puszta, amely egykor a Csákok birtoka és a csókakői váruradalom része volt. Kisnemesi birtokosai, mint királyi emberek a megyei közélet résztvevői voltak. 1453-ban V. László a csókakői birtokokat, a Rozgonyiak-nak adományozta. Az adományozást Mátyás király is megerősítette. A XVI. században Csala elszakadt a csókakői uradalomtól. 1588-ban az örökös nélkül elhalt Havassy Györgytől a birtok a koronára szállt. A török uralom alatt a pusztát Hermann György, Szeghy Ambrus és Andreasics Mátyás nyerte el. A katonai nemesség tagjai azonban nem örök birtokként kapták meg, hanem csak jövedelmeit bírták. Jogilag a birtok a Nádasdy családé maradt, akiktől 1671-ben sem konfliskálták el. 1702-ben a csókakői, majd a móri uradalmi birtokok részei között tüntették fel. A XVIII. században bérbe adták, tulajdonosaik. 1873-ban Kégl György vásárolta meg, majd felvette a csalai előnevet. Az elhanyagolt birtokot Kégl György virágoztatta fel, ő emelte a Hauszmann Alajos tervei alapján a neoreneszánsz-eklektikus kastélyt és a kastélyparkot is ekkor alakították ki. A parkban álló Nagyboldogaszony templomot is ő építette. A birtok tartotta fenn a csalai községi elemi iskolát. Neve elsősorban adományáról lett maradandó, 100 000 forintos alapítványt tett, amellyel a Fejér megyei Szent György Kórház alapjait vetette meg. Csala puszta az 1960-ig Pákozd községhez tartozott, majd Székesfehérvárhoz csatolták.
Sárpentele, középkori eredetű falu a város határában. Első említése 1377-ből való, a fehérvári társaskáptalan birtokához tartozott. A török korban is a fehérvári prépost volt a földesura. A XVI és XVII. században elsősorban szőlőműveléséről volt híres. A határában található szőlőket a csíkvári rác katonák is művelték. A törökök dézsmát szedtek a pentelei földek után. A törökök kiűzése után a birtokot a Farádi Vörös család szerezte meg, majd 1826-ban eladták a Széchenyi családnak. Sárpentele birtokosai mindvégig a Széchenyiek voltak. A település plébániáját 1818-ban a Farádi-Vörös Ferenc alapította. A II. József-kori népszámlálás adatai szerint a puszta 17 házból állt, és 34 család lakta.
Kisfalud, a középkorban Novaj puszta néven említik, a csókakői váruradalom része volt. A török hódoltság alatt többnyire néptelen puszta. 1660-ből származó adat szerint az ott lakók a töröknek adóztak. 1691-ben a Hochburg család csókakői birtokaihoz tartozott, majd örökösödés során a Lamberg családé lett. 1730-ban Lamberg Rudolf birtoka volt. A puszta az egyik legkiseb külterületi lakotthely volt a II. József kori összeírások idején, 2 házban 5 család lakott. A XVIII. században Novaj, valamint Kisfalud elnevezéseket egyaránt használták. Novaj, a Kézai Simon krónikájából ismert – már említett – Noé-heggyel azonosítható, a XIII. században királyi, illetőleg királynéi birtok volt, 1193-ból egyik dűlőneve is ismert ( Árpád völgye). A XIX. század elején vált általánossá a Kisfalud elnevezés, ekkor a puszta Pákozdhoz tartozott. Az eklektikus stílusú kastélyt a század 30-as éveiben a Simai család építette.
Börgönd egyike a legrégebbi Fejér megyei településeknek. Neve Bergen, Felbergen alakokban fordult elő a XI. majd a XIII. századokban. A birtok, Zedgyes Tamás családjának kihalását követően 1558-ban a kincstárra szállt. 1659-ben adományozás útján a Bossány Gábor, Szeghy János és Eölbey Márton tulajdonává vált. A török kiűzése után gróf Heister tábornok tulajdona, az 1730-as évektől a mintegy 3800 holdas birtok földesura a gróf Cziráky család. A puszta néhány házból állt, lakosaik száma 1784-ben 48 fő volt. A puszta a XIX. században is lassan fejlődött, az uradalom 1871-ben építtetett elemi iskolát. Az 1930-as években megkezdődött a repülőtér építése, kifutópályákat és hangárokat alakítottak ki, a katonai építkezések 1944 elején fejeződtek be. A külterületi lakotthelyet 1988-ban csatolták a város közigazgatási területéhez.
Székesfehérvár határában a fentieken kívül elpusztult középkori települések is voltak, ezek közül Dus és Sárszabadi puszták a XV. századi hatalmaskodások következtében néptelenedtek el.